Csudálatos kor a miénk. Az agresszív mesék kora. Az agresszivitás alatt nem a mesékben törvényszerűen jelen lévő tragikumot értem, hanem a mesék terjedésének módját.

A tévéből, a sajtóból, a napi közéletünkből megvadult hordaként támadnak ránk. Az agresszív mesék olyanok, mint Tolkien orkjai: ocsmányak, véresek és primitívek. Ezek a mesék nem gondolkodtatnak, nem adnak, és nem örökítenek.

Őseink idején, ha egy ember mesére vágyott, tennie kellett érte. Leülni egy ölnyi fával este a tűzhöz, a regös mellé. Vinni a piaci mesemondónak három tojást, a kocsmában egy üveg bort a veteránnak, vagy akár egy papírszázasért elhúzatni a cigánnyal azt, hogyasszongya…. Megkérni Anyát, Apát vagy Nagyiékat, hogy üljenek le egy pillanatra, és mondjanak egy mesét.

Ma nem kell tenni semmit. Folyik rád a juharszirup vagy a kromofág, akár akarod, akár nem. A meséskönyvek is megváltoztak. A könyv kinézete, színei, lapminősége a hangsúlyos, és nem mindig a tartalma.

Na, és mi a helyzet a mozival vagy a filmmel? A mesék úgy ugrálnak ránk a mozivászonról, hogy esélyünk sincs elhajolni, de ez nem is baj, mert ezért megyünk moziba. Érdeklődünk, jegyet veszünk, megnézzük, és végre van miről beszélgetni. Persze…igaz az is, hogy sok a szemét, a hamis mese. Ez régen ritka volt, mert a rossz mesemondó hitelét vesztette, aztán se bor, se tojás, se tüzelő.

Miután a mesék elhagyták a tüzeket, a barlangok, kunyhók mélyét, a kocsmákat és piactereket, egy nagy épületbe költöztek, ahol sokan ültek félkörben. Nem, nem a börtönökre gondolok, hanem az amfiteátrumokra. Aztán jöttek a kőszínházak. A mesék ezekben a nagy kollégiumokban laknak, és van egy hely, ahol néha megjelennek, ahol láthatóvá válnak. Színpad, ez a neve. A színpad tud valamit, amit a rögzített mozgókép nem. Az „ott” és „akkor” érzését. A néző és a színész személyes jelenlétét. A mesék rítusának érzését és újraélését.

A színpad olyan, mint a tűz, a barlangok, kunyhók mélye, a piactér sora, az ágy széle. Ott a mesék helye.

Kszel Attila